Uniformisok könyve
(George Grimes: Craig Bryce, Camber Sands, 1995.)
Egy láb. Átlagos.
A homokban elmosódott mása.
A levágott szárú farmer
amputált részének fájdalma
árnyékot vet a láb izomzatára.
Arc helyett láb, én helyett láb,
identitás, szexus, lélek helyett láb.
A hiány lába, féllábnyi férfi,
a forró homok égette láb.
Lépéskényszerbe kényszerülő,
instabil láb. A kettős tagadások
emberi álványzata. Nem nagy,
nem kis, nem izmos, nem tunya láb.
Nem balett-táncosi, nem mesebeli.
Saját nyomait olvasni képtelen láb.
Valakihez tartozó láb, a másikra váró.
Kitépett láb, a fotóról kitagadott láb.
A másik láb. Az első. A nem létező harmadik.
Senki lába. Valakié. Mindenkié.
Az isten lába. A megfoghatatlan.
A megfogott láb. A vers lába.
Jambikus. Anapesztikus. Trochaikus.
A szabadvers fantomlábazata.
Láb mint tartam, láb mint idő, tér.
Kimondott lába a kimondhatatlannak.
Heteró láb, homokos láb, transz láb.
Mantra láb. A litánia lába.
Az eső, a hó, a hideg, a szerelem lába.
A leközölt láb, a visszaadott.
A négy őselem lába, a hét
szabad művészeté.
A minden lében láb, a lábatlankodó
láb, a lábas lába, a lábadozó láb.
Hol láb van, ott láb van. A kenyérben láb.
A kakaóban. A himnuszban. A humuszban.
Szépség lába, melyre testet építenek,
a te lábad, az ő lába, a minden esetben
ragozható láb. A fokozható, az ige mögött
cselekvő láb, a történő, a műveltető, a szenvedő.
A tökéletességétől öntelt láb. A lábzás maga.
A letehetetlen láb, mely biztos talajt keres.
(John O’Reily: Occupied Territory, Baum, 1995.)
A megszállt vidéken ugyanúgy nőnek a fák,
bokrok, füvek, nyílnak a virágok, mint
a szabad területeken, csak az ember
lesz más, csak a feliratokat cserélik le,
a zászlók színei változnak, a vezényszavak nyelve,
a tulajdonosok.
És megkezdődik az új archeológia, mely
másik múltat tár föl a korábbi helyén,
ugyanazt látja, mégis máshogy.
Néha azért a fák is maguk
alá csinálnak, és olykor véres az állatok vizelete.
Néha a gyökerek is hisztérikusak, de csak addig, míg
keresztül nem növik a hullák tápláló testét,
s belső nedveikkel fel nem hígítják a tragikumot.
Néha a lombok is depressziósak,
ám mihelyt benőnek a tömegsírok hegei,
máris kiegyensúlyozottaban élvezik a napfényt.
(Reed Messengil Archives, Naked Sailor, 1940)
Az ágyon virágok nyílnak,
párnák közé döf a kolibri,
egzotikus tengerek morajában
só veri ki a lepedőt. Egy képet
tervez a tavasz, nagy pöttyökkel
festi a szirmot. A méhek közt
sok a tohonya, semmibe vész a por.
Az ágyon ostoba virágok nyílnak,
vakon bíznak egy lusta eclogában.
(Mel Roberts: Julian Larsen – Lonely Beach, Malibu, 1968.)
Julian Larsen: így hívják a sziklán ülőt,
a sziklán nemcsak ő ül,
hanem a por, a homok is, a matróznadrág is,
sőt leginkább az ábránd, a vágy, a tenger illata ül
a sziklán. A merengés diszkrét izzadtsága,
a mehetnék farpofái. A mehetnék farpofái
préselték ki magukból és
ejtették a homokba a hatalmas sziklát,
hogy legyen honnan hallgatni a tengert,
hogy legyen min ülni,
hogy kényelmesen elférjen rajta ennyi minden.
(Megjelent az Alföld 2021/4-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Boros Mátyás munkája.)
Hozzászólások